Először is tisztáznunk kell, hogy a „me too” mozgalom miről szól, és miről nem szól. Szerintem a mozgalom üzenete a következő.

• A szexuális zaklatás sokkal súlyosabb és általánosabb probléma, mint amit a korábban nyilvánosságra került esetek mutattak.
• Az áldozatok gyakran saját magukat hibáztatják és szégyellik, nagyrészt a társadalom hibás reakciója miatt. A széles kiállás viszont megmutatja, hogy a szexuális zaklatás (elsőrendűen) nem a hibás női viselkedés büntetése, hanem egy általános jelenség, az áldozatot pedig arra biztatja, hogy merjen kiállni magáért és a zaklatója ellen.
• Azok (a leginkább férfiak), akik a jelenséggel (több okból) nem találkoznak, vagy nem érzik át a súlyát, hallják meg, hogy mindez rengeteg nőnek tud súlyos lelki traumát okozni.
• Értse meg mindenki, hogy az áldozat hibáztatásával, különösen az esetleges lekurvázásával, vagy csak ennek a lehetőségnek a nem megalapozott felvetésével mennyi kárt okoz. Fontos, hogy olyan társadalmi környezetet teremtsünk, ahol a zaklatott nem bánja meg, ha kiáll magáért. Akik pedig ezzel szembemennek, a társadalomnak azokat is helyre kell raknia. Csak így szorítható vissza a jelenség, ami ellen eddig nem sokat tettünk.

A dolognak az a játékelméleti háttere, hogy van két egyensúlyi állapot. Az egyikben:

1. A nyilvánosságra került esetek száma alacsony.
2. Ezért még az áldozatok nagy része is azt gondolja, hogy ez nem egy gyakori eset.
3. Mivel vannak, akik önhibájukból gyakran válnak áldozattá, az átmenet pedig folytonos a teljesen vétlen áldozati szerep felé, sőt, kisebb számban olyanok is vannak, akik feltűnési vágyból vagy más elítélhető okból állnak elő a zaklatás vádjával, ezért aki bejelenti a zaklatást, az „rossz társaságba” kerül. Olyan üzenetet küld magáról, amilyet leginkább „problémás” emberek szoktak küldeni.
4. Ezért az áldozatot általában megalázzák, ha nyilvánosságra hozza az esetet, részben azon az alapon, hogy nyilván nem véletlen, hogy vele történt meg, és nem mással. Olyannyira, hogy sok esetben az áldozat is valamennyire így gondolkodik, és leginkább magában keresi a hibát.
5. Ezért legtöbben nem hozzák nyilvánosságra az őket érő zaklatásokat, amivel visszajutottunk az 1. ponthoz.
6. Mindeközben pedig a szexuális zaklatás gyakori, mivel a társadalom nem lép fel ellene.

A másik egyensúlyban:

1. Az áldozathibáztatás kb. ugyanakkora, mint lopás esetén, és az áldozat nem bánja meg, ha kiáll magáért.
2. Ezért a szexuális zaklatás ritkább, de az nagyobb arányban nyilvánosságra kerül.
3. A sok más, nem „problémás” ember kiállása után pedig már nem kell a bejelentőnek attól tartania, hogy egy feljelentéssel „rossz társaságba” kerül.

A „me too” egy mozgalom arra, hogy az előbbi egyensúlyi állapotból az utóbbiba kerüljünk.

Az egyensúlyváltás folyamatának megértésében pedig segíthet a következő absztrakt játék. Mindenki választhat kétféle cselekvés, A és B közül, és ezt a döntést újra és újra meg kell hoznia. Általában aki ugyanúgy cselekszik, mint a nagy többség, az jobban jár, mintha az ellenkezőt cselekedné. A társadalom döntő része az A-t szokta választani, pedig átlagosan jobban járnának, ha mindenki a B-t választaná (de nem mindenki járna jobban vele). Ilyenkor az történhet, hogy hosszú ideig beragad a helyzet a „mindenki A-t választ” egyensúlyba, de idővel egyre többen szembesülnek a változás igényével. Aztán amikor a tömeges igényhez társul egy megfelelő alkalom, egy nyilvános jel, akkor megkezdődik az átállás. Ez a jel lehet pl. egy olyan közismertté váló botrány, ami ráirányítja a közérdeklődést a témára, és akár csak egy kicsit is jobb esélyekkel kecsegtet az átállásra. Ez elindíthat egy hullámot, és az egyre nagyobb átálló tömeg egyre világosabb jelzést küld a többiek felé, hogy elérkezett az átállás ideje. Az átállást megkönnyíti, ha sokan vannak, akiknek komoly érdekük fűződik az átállásra, ha elég jól átláthatóak vagy elmagyarázhatóak az előnyei, illetve ha a társadalom tudja és akarja utólag díjazni azokat, akik előmozdították az átállást (kompenzálva a kockázatot, amit az akkor még bizonytalan kimenetelű átállási kísérletben való részvételük jelentett).

A játékelméleti szakirodalomban az ilyen típusú egyensúlyváltásnak a ,,regime change'', vagyis rendszerváltás nevet adták. A témát leginkább a bankpánikok megértése és elkerülése motiválja. De a forradalmak és rengeteg más jelenség mögött is hasonló egyensúlyváltás van. Bizonyos feltételek mellett a parlamenti választásokon is előfordulhat, hogy egy párt bejutását nem az határozza meg, hogy mekkora a támogatottsága, hanem hogy abba az egyensúlyba van beragadva, amikor hisznek a bejutásában, van abba, amikor nem hisznek benne. (Ami ellent is mond a választási rendszerekre vonatkozó természetes elvárásoknak.)

A me too mozgalommal szemben gyakran elhangzik az az ellenérv, hogy nem szabad hagyni, hogy ártatlan embereket lejárathassanak a zaklatás hamis vádjával. Ez valóban komoly korlátja a bántalmazással szembeni fellépésnek, de sok olyan eset is van, amikor nem ez a probléma, hanem csupán a hibás társadalmi hozzáálláson kell változtatni. Ahogy pedig ez ilyen esetekben lenni szokott, a „me too” üzenetéhez is sokan hozzácsatoltak mindenféle egyéb üzenetet is. Főleg azok, akik nem értették meg rendesen, hogy miről is szól ez az egész. Így fordulhat elő, hogy sokan az általános feminizmust, vagy akár a férfiak és nők közti mindennemű különbségtétel eltörlését hirdetik a „me too” zászlaja alatt. Ez a legdicsőségesebbnek tartott (mindenféle értelemben vett) forradalmaknál is így volt, ez nem is nagyon lehetne másként. Úgy tehetünk ellene, ha mi magunk pontosan megértjük, és akár tovább is adjuk a mozgalom valódi üzenetét.